Mi volt a Manitu?
Az indiánok minden reggel mélységes tisztelettel köszöntötték a keleti látóhatáron felbukkanó napkorongot. A fényt, meleget és életet adó Nap hitük szerint fontos része volt egy természetfeletti hatalomnak, amit az algonkinok Manitunak, a sziúk pedig Wakannak neveztek. Manitu lehetett állat vagy növény is, és megjelenhetett a kövekben, a csillagokban, mennydörgésben és a villámlásban is. Manitu vagy Wakan ereje bizonyos esetekben veszélyes az emberekre, jóindulatát tehát áldozatokkal kívánták elnyerni. Időnként „legfelsőbb lénynek” is neveik Manitut, ám ebben az elnevezésben már a keresztény istenkép keveredik az indiánok hitével. A jeges észak vadászai a gonosz szellemeket okolták a sikertelenségért. A vadászó életmódot folytató népek között rendkívül elterjedt volt a személyes védőszellemekbe vetett hit. A póni indiánok gyermekei már kis korukban megtanulták, hogyan tehetnek szert saját védőszellemre. A serdülő fiatal több napra elvonult a vadon magányába, türelmesen imádkozott és koplalt, míg végül látomása támadt: megjelent előtte egy holló vagy egy farkas, egy sas vagy egy hód. Ettől a naptól kezdve ez az állat segített neki, ha vadászott, ha betegség, vagy ha baleset érte. Egy kiáltás vagy egy meghatározott dallam bármikor előhívhatta az állati alakot öltött védőszellemet.
A szellem azt is elmagyarázta az ifjú indiánnak, hogy számára milyen tárgyakban lakozik különlegesen sok erő. Ettől kezdve az ifjú gyűjtötte a megnevezett dolgokat: tollakat, fogakat, vagy madárkarmokat, amelyeket azután orvosságos zacskójában egész életén keresztül megőrzött. Senki idegen nem nyúlhatott az orvosságos zacskóhoz, még csak ki sem nyithatta. A törzs gyógyítói, a sámánok vagy varázslók egy nagyon erős védőszellem, a medve segítségére számíthattak. Támogatása révén csodálatos tettekre voltak képesek: előcsalogathatták a vadállatokat, de még az időjárást is megváltoztathatták.
|