Hogyan éltek az észak- és délkeleti erdős vidékek indiánjai?

Az északkeletinek nevezett földrajzi terület a Mississippitől a Nagy- tavakon át egészen az Atlanti- óceán partvidékéig húzódik. Az európaiak megérkezésekor a messzi délig végeláthatatlan rengeteg: tölgyfa, erdei fenyő, bükkfa és juhar erdők borították ezt a vidéket. A térség számtalan, egymástól nagy mértékben különböző indián törzsi kultúrának adott otthont. A híres irokézek az Ontario- tó partján és Szent Lőrinc- folyó völgyében éltek. Palánkkal körülvett állandó falvakban, jókora hosszúházakban laktak. Kukoricát, babot, tököt termesztettek. Étrendjükben szerepeltek még halfélék, vadon termő növények, gombák és bogyók is. Az irokézek szívesen vadásztak szarvasra, medvére, vadnyúlra és erdei pulykára. A Nagy- tavak vidékén élő indián törzsek közül (legnagyobbak voltak a Huron- tónál élő huronok és az Erie- tó partján élő éri törzs voltak) mindenekelőtt a Felső- tó vidékén honos odzsibvák és csipevák életét ismerjük. Nem véletlenül hívták őket „arató népnek”, ugyanis évről évre nagy mennyiségű, vadon élő vízirizst takarítottak be. Ezt a magasra növő fűfélét csónakból lehetett aratni. Az odzsibvák szentnek tartották a vízirizst, hiszen ez határozta meg egész életüket. Délkeleti irányben tovább haladva ejuthattunk a necsez nép és a „civilizált” törzsek: a kríkek, cserokik, a csotók, a csikaszók és a szeminólék földjére. Ezek a törzsek a 19-dik században sok mindent elsajátítottak a fehér emberek kultúrájából, és saját államszervezetüket is kialakították. Sokkal rosszabb sors jutott a necsez népnek. A franciák a 18-dik században szemet vetettek az indiánok termékeny földjére, s ezért több hadjárattal kiirtották őket. A túlélők a krík törzs táboraiban kerestek menedéket. Az utolsó necsez 1940-ben halt meg Oklahomában.