Milyen volt a síksági indiánok véres Naptánca?

A síkvidéki indiánok legfőbb ünnepsége a Naptánc volt. A csejenneknél ilyenkor az egész törzs összegyűlt egy bizonyos helyen. Úgy tartották, hogy ez a nyári ünnepség új erőt ad az égnek és a földnek, minden élőlénynek, a Holdnak és a csillagoknak, a mennydörgésnek és a szivárványnak. A tánc révén a csejennek életereje is növekszik.

Legelőször megépítették a nyitott tetejű, ünnepi kunyhót, és a közepén felállítottak egy különösen szép szál, egyenes fatörzsből faragott, központi cölöpöt, amely szimbolikusan összekötötte a földet és az eget. A férfiak étlen- szomjan, négy napon keresztül énekeltek és táncoltak ebben a kunyhóban. Ünnephez illő módon kifestették magukat, és vallásos szimbólumokkal díszítették fel egymást. A tánc ritmusát a dobok és a csörgők adták meg. Tánc közben addig bámulták az eget, míg teljes révületbe nem jutottak.  Ekkor úgy érezték, hogy már a legfőbb égi hatalom közelében járnak, és tőle kértek segítséget, támogatást az egész törzs számára.

A legbátrabb férfiak- legtöbbször harcosok- ünnepélyesen megfogadták, hogy rendkívül kegyetlen próbatételnek vetik alá magukat. Mellükön és hátukon két vágással bemetszették a bőrt, és a felhúzott bőrdarabon keresztül szíjat húztak át. A szíjakat a középpontban álló oszlop tetejéhez kötötték, így a táncosok közvetlen összeköttetésben álltak a „világ középpontjával”. Lassan, ringatózva, egy helyben járva órákon keresztül táncoltak, mígnem a fájdalom és a mozgás révén látomásaik támadtak, és mágikus erőt éreztek. Addig táncoltak, amíg a szíjak kiszakadtak a bőrükből. Ezeket a sebhelyeket később mindenki a legnagyobb bátorság jeleként tisztelte.

Az indiánok manapság is megtartják a Naptáncot. Az ünnepség is biztosítja, hogy ősi kultúrájuk ma is elevenen él.