Kik éltek a prérin és a síkvidéken?

A sík vidék és a préri végeláthatatlan fűtengere Észak- Amerika közepén hullámzik, keleten a Mississippi, nyugaton pedig a Sziklás- hegység határolja. AZ európaiak érkezése előtt csupán a Mississippibe torkolló folyók partját és a préri keleti vidékét népesítették be az indiánok, ebből a 3000 km hosszú területből, amely átszelte Kanadát és az USÁ-t, és egészen Mexikóig nyúlt le. Itt ugyanis a talaj elég termékeny volt ahhoz, hogy kertjeikben kukoricát és babot termeljenek. A folyók árterében tölgyesek, juharerdők, szilfások és dióligetek sorakoztak. A hatalmas esőfelhők annyi csapadékot hoztak, hogy a préri füve egy méternél is magasabbra nőtt. Az itt élő indiánok mindenekelőtt wapiti-szarvasra, őzre, villásszarvú antilopra és bölényre vadásztak. A vidék nyugati részén a Sziklás- hegység visszatartotta az esőt hozó csendes- óceáni légtömegeket. Itt terült el a Nagy Síkságnak nevezett kopár, száraz vidék(à Great Plains). Állatok százai, mindenekelőtt hatalmas bölények éltek itt rövidszárú, szívós bivalyfüvet, az egyetlen fellelhető táplálékot legelve. A csorda csupán addig maradt egy helyen, míg el nem fogyasztotta az összes füvet. Az emberek számára semmi jót nem ígért e táj: csak vadászni jártak erre az indiánok. A hidatsza és a mandán törzs inkább a Missouri völgyében telepedett meg, ahol kukoricát, babot, napraforgót és dohányt termesztettek. Nyáron, amíg a földeken ért a termés, a férfiak vadászni indultak. A fáradságos vállalkozás gyakran hetekig is eltartott. A vízben szegény síkságon lassan vonuló bölénycsordák nyomában jártak. Ha sikerült elejteniük egy állatot, akkor csak annyi húst vittek el magukkal, amennyit elbírtak a sokszor nagy távolságban lévő táborig vezető úton. Aratás után ismét felkerekedtek, és a Badlandnak nevezett vidéken sasra vadásztak, hogy a tollából tolldíszt készítsenek.

AA félig- meddig letelepedett indiánok életmódja egy csapásra megváltozott, amikor megismerték a lovakat. Ezt a fontos állatot a Mexikóból észak felé nyomuló spanyolok hozták magukkal Európából. Az indiánok kezdetben rettentően féltek ezektől a „nagy kutyáktól”, de hamar rájöttek, hogy mennyire hasznos is lehet számukra az új állat. Az apacsok és a komancsok, lopott lovakat és vad musztángokat befogva 1630-tól kezdték tenyészteni a lovakat, és nemsokára már jobban lovagoltak mint a spanyolok. A következő száz esztendő alatt, az indiánok közötti cserekereskedelem révén, mind északabbra jutott el a ló. Az immár lóháton ülő vadászok sokkal könnyebben követték a bölénycsordákat, és íjjal, nyíllal sok állatot ejthettek el. A zsákmányból azután könnyűszerrel vihettek az addigiaknál jóval nagyobb mennyiséget a táborba, így megéltek az azelőtt lakatlan síkságokon is. 1775 táján már az északi feketelábak és a síksági odzsibvák is ménesekkel büszkélkedhettek. 1750 és 1850 között virágzott a préri és a síksági törzseknek az a kultúrája, amit jól ismerünk a filmekből. Ők a lobogó tolldíszes, puskát és tomahawkot lengető lovasok, akik a fehérekkel harcolnak, vagy pedig, búcsút intve tipiknek, elindulnak, hogy bölényre vadásszanak.