Mi az a pemmikán?

Az indiánok a télre nagyobb mennyiségű készleteket halmoztak fel. Fontos volt, hogy a élelmiszereket jól lehessen tárolni. A kukorica különösen alkalmas volt arra, hogy hosszú időre elraktározzák. Aki kukoricát termesztett, annak nem kellett az éhségtől félnie, hiszen ez a növény gazdag termést hozott, a csöveket és a magvakat könnyű volt elrakni. Az irokézek a kukoricacsövekből hosszú füzéreket fontak, amiket ezután a hosszúházak éléskamráiban akasztották fel. Minden család annyit vehetett a készletből, amennyire szüksége volt, csupán az ínségesebb időkben osztották be szigorúan a tartalékot. A prérin élő mandánok lemorzsolták a száraz kukoricacsöveket, a magvakat öblös bőr edényekbe töltötték, és föld alatti kamrákban tárolták. Az indiánok szinte mindenütt ismerték a bogyók, a növények, a gyümölcs-, és zöldségfélék szárítását. Az így tárolt készlet egész évben kitartott.

A vadészoknak is égető szükségük volt a tartalékra. A prérin és a tundrán télen heteken át rettentő hideg uralkodik, és az iszonyatos híviharok lehetetlenné tették a vadászatot. Nyáron viszont a nagy melegben a zsákmány gyorsan megromlott. Az indiánok a pemmikán nevű étel segítségével vészelték át ezeket a nehéz időket. Az asszonyok hosszú, vékony csíkokra szabdalták fel zsákmányul ejtett állatok húsát, majd a csíkokat megszárították a levegőn. A száraz húst kövek között megőrölték, majd szárított gyümölccsel, és zsírral keverték össze. A kész ételt táskákban tárolták, így a család élelmiszergondjai akár évekre is megoldódtak. A nyers vagy megsütött pemmikán persze nem olyan jó ízű, mint a friss hús, a vadászok azonban csak ebből tartalékolhattak hosszabb időre.