Hogyan harcoltak az indiánok?
Sok fehér ember szemében az indiánok különösen vérszomjas ellenségnek tűntek. Sajnos a régebbi indiános filmek máig erősítik ezt a téves képet. Ezek alapján könnyen azt hihetnénk, hogy az indiánok kegyetlen rézbőrű fenevadak voltak, akik ok nélkül legyilkolták az ártatlan telepeseket. Az nem derül ki a filmekből, hogy mi ellen kellett az indiánoknak védekezniük, hogy a fehérek könyörtelenül elüldözték vagy lemészárolták őket. A valóságban a legtöbb indián törzs semmivel sem volt harciasabb, mint bármely nép. Ha egy ifjú a bátorságáról akart tanúbizonyságot tenni, akkor társaival együtt indult harcba. Az igazi hősnek azonban nem kellett feltétlenül megölnie az ellenfelét, gyakran egy érintés is elég volt: küzdelem közben puszta kézzel, vagy egy különleges pálcával több tanú előtt megérintette ellenfele testét. Az ilyen cselekedet rendkívül nagy hőstettnek számított, nagyobb elismerés járt érte, mintha a harcos megölte volna ellenfelét. Az elismeréshez gyakran az is elegendőnek bizonyult, ha az ifjú harcosok éjjel lecsaptak egy falura, és elkötöttek néhány lovat, dulakodás közben pedig megérintették az ellenséget. A legbátrabbak beléphettek a Harcosok Szövetségébe, és kitüntetés gyanánt egy ritka sastollat viselhettek. Minél több sastollat hordott a harcos, annál inkább nőtt a tekintélye. A harci sikernek vallásos jelentősége is volt, mivel a harcos a győzelem révén természetfeletti erejét is megnövelte. Az indiánok csak a legritkább esetben kötözték kínzócölöphöz foglyukat. Különösen az irokézek voltak híresek kegyetlenségükről, arról, hogy megkínozzák a foglyaikat. Minél rangosabb volt a fogoly, annál tovább tartott a kínzás. Az igazán bátor indián még utoljára megmutathatta, hogy mennyire erős és férfias, mert még a halál torkában is képes kigúnyolni ellenfeleit. A kínzókat pedig azért töltötte a büszkeség, hogy lám, még egy ilyen nagyszerű harcost is le tudtak győzni. Ha az áldozat különlegesen erősnek és szívósnak bizonyult, még az életével is megajándékozták és befogadták a törzs tagjai közé. A bátorság, ahogyan egy indián a kínzást viselte, egyben a harcos lelki erejéről is tanúskodott.
Kezdetben a skalpolás, az ellenség fejbőrének lenyúzása is vallásos jellegű volt. Sok indián úgy gondolta, hogy az emberek lelke a hajában lakik, így, ha valaki megszerezte egy idegen haját, akkor hozzájutott az életerejéhez is. Keleten az irokéz és a necsez törzs tagjai skalpolták meg az ellenségeiket. A sziúk és a síksági krí törzs főnökei a legyőzött ellenségek hajfonatával ékesítették díszruhájukat és sátrukat. A skalpolás csak azután veszítette el vallásos jelentőségét, amikor a fehérek magas jutalmat fizettek az indián skalpokért, és egymásra uszították a törzseket. A skalpvadászok közönséges bérgyilkosok voltak. |