Hol voltak az Örök Vadászmezők?
A békepipa az indián harcos legértékesebb holmijai közé tartozott. Ha egy mandán harcos meghalt, rokonai a legjobb ruháit adták rá, és fegyvereit, harci jelvényeit és a békepipáját is elhelyezték mellette. A legtöbb, prérin élő törzshöz hasonlóan a mandánok is cölöpökből álló állványra fektették hallottaikat. Az erdős vidékek indiánjai egy fa koronájában alakítottak ki egy kis emelvényt. Idők múltával ez a fa építmény összedőlt, ilyenkor a mandánok tisztelettel összegyűjtötték, és eltemették a csontokat, amelyekről úgy gondolták, hogy lelkük van. A kaliforniai indiánok elégették az elhunytakat, a délnyugaton élő hopik pedig a holttestet több réteg pokrócba burkolták, majd egy földbe vájt sírba, vagy egy mély sziklahasadékba helyezték be, örök nyugalomra.
Szinte valamennyi indián hitt a túlvilági életben. A síksági csejennek például biztosak voltak abban, hogy elhunyt lelke kiválik a testéből, és a Tejúton át eljut a Nagy Szellem birodalmába, ahol attól kezdve boldogságban telnek napjai. Ezek a „Boldog Vadászmezők” sokban hasonlítottak a földi hétköznapok világára: a lekek sátrakban vagy kunyhókban laktak, vadászgattak, időnként megtámadták és kirabolták a szomszédokat. Az indiánok képzeletében élő halottak birodalmát csupán a fehérek kezdték el „Örök Vadászmezőkként” emlegetni. Az indiánok ugyanis nem ismerték az örökkévalóság fogalmát. Szerintük ugyanis a lélek sem halhatatlan: vagy visszatér a Földre, és egy gyerek képében újjászületik, vagy meghal- legkésőbb akkor, ha már senki sem él azok közül, akik emlékezhetnének az egykori indián életére és tetteire.
A túlvilágra vezető út időnként komoly veszélyeket is tartogatott. Ha egy póní indián el akart jutni a „ Boldogok Birodalmába”, akkor át kellett kelnie egy folyón átívelő, csúszós fatörzsön. Aki békében halt meg, annak nem volt mitől tartania, ám ellenkező esetben menthetetlenül a mélységbe zuhant.
Az irokézek úgy gondolták, hogy a halottak lelke egy ideig árnyékként az élők közelében marad, és megfigyeli, hogy azok mit csinálnak. A törzs májusban szokott a halottakról megemlékezni. A halotti ünnepet az asszonyok rendezték meg. Miután a szónokok emelkedett beszédet tartottak, a férfiak és a nők felváltva egészen pirkadatig táncoltak. Éjfélkor az Ogive szövetség (a halottsiratók szövetsége) tagjai dohányt égettek, és arra kérték az elhunytak jelenlévő szellemeit, hogy segítsék az élőket a megmaradásért vívott küzdelmükben. |