Kik voltak az északnyugati partvidék bálnavadászai?

Az északnyugati partvidéknek, a „totemoszlopok földjének” indiánjai télen sem éheztek. Tavasszal sok ún. gyertyahalat fogtak, és a halakból préselt, rendkívül tápláló olajat faedényekben tárolták. Őszre és télre bőséges élelmiszertartalékokat tároltak, mivel az olaj mellett még főtt bogyókat, szárított és füstölt lazacot, valamint szárított heringikrákat is el tudtak rakni.

A legbátrabb halászok, a nútka és a maka törzs tagjai, még a bálnákkal is szembeszálltak. A vállalkozást a legtapasztaltabb férfi vezette, akit bálnafőnöknek neveztek. Elsősorban kisebb bálnákra és kardszárnyú delfinekre vadásztak. A bálnafőnök először lélekben készült fel a nagy feladatra: magányos helyen böjtölt, és a nagyerejű állatok szellemeitől kért segítséget. A csapat kora hajnalban kenuba szállt, és elindult a nyílt tenger felé. Pontosan megfigyelték, hogy hol bukkan fel levegőt venni egy bálna, és mikor merül újra el. Vezetőjük kiszámolta, hogy körülbelül hol kell újra felbukkannia, társai pedig úgy fordították a csónakot, hogy a bálna oldala mellől a főnök pontosan célba találjon szigonyával. A többiek csak utána dobhatták el fegyvereiket. A kenut ezután gyorsan biztonságos távolságba kellett vinni, hiszen a nálna egyetlen farkcsapással felboríthatta a könnyű csónakot. A szigonyokra hosszú, bálnainakból készült kötelet, felfújt fókabőr úszókat erősítettek, amelyek megakadályozták, hogy a sebesült állat eltűnjön a mélyben. Egy- egy sikeres vadászat olyan óriási mennyiségű húst hozott, hogy a lakomára még a szomszédos falukat is meghívhatták.

Sokak szerint a potlacs volt az északnyugati partvidék indiánjainak legkülönlegesebb ünnepsége. Ilyenkor a főnök szétosztotta a vagyonát: élelmiszert, pokrócokat és egyéb holmikat a rokonok és szomszédok közt. A potlacs többféle eseményhez is kapcsolódhatott: esküvőhöz, házépítéshez, születéshez, halálhoz. Minél több ajándékot osztogattak szét a főnökök, annál inkább nőtt a tekintélye.